„Magyarországon most milyen a zene? Jó vagy szar?
Nálunk azért mindig a szar volt túlsúlyban, összehasonlítva olyan jobb ízlésű országokkal, mint például Hollandia, ahol volt szerencsém hat évet élni. Mennyiségileg hirtelen úgy nőtt meg minden műfaj, hogy a jónak, a nehezebben felfoghatónak kicsit kevesebb esélye van, hogy elegen fogadják be, mint azokban a kezdeti időkben volt, amikor még a rock and rollra terhelődött az egész kívánatos szókimondás. Talán ott van nagy változás, hogy mi egy bosszantó álrendben nőttünk fel itt, amihez egyfajta álkáoszt kellett teremtenünk, most meg olyan látványos káosz van, hogy nekünk kell felmutatnunk valami belső, valódi rendet. Azt jónak tartom, hogy ha a finnyásabb Petőfi, vagy pláne a Tilos mellett éjjel a kocsiban bekapcsolom a Class FM-et, ott is érhetnek pozitív meglepetések. Ők vállaltan olyan műsort csinálnak, ami kellőképpen egyértelmű ahhoz, hogy kétmillióan hallgassák, mégis előfordul, hogy hallok olyan magyar dalt, amire azt mondom, hogy kár, hogy nem én írtam. A Quimby is egy ilyen slágerrel futott be, az Ajjajjajjal, ami egy furcsa pillanat volt. Emblematikus példa erre a Hanyatt című szám, amit nem is Odettnek írtam, de végül odaadtam neki, és az volt bennem, hogy na, ebből nem lesz sláger, de mégis bevállalta. Ezért engem is váratlanul ért, hogy mekkora ász lett, és aztán olyan videókat láttam, hogy vidéki fesztiválokon több ezer ember énekli a kiállásnál azt, hogy »Odaadó vagyok, bomló anyag, ami beléd épül, míg el nem fogy, levegő, emlék, ellenpont.« Pedig ez Magyarországon elvileg nem kéne, hogy sláger legyen, de itt a példa, hogy esélyek mindig vannak.
Mit szólsz azokhoz a véleményekhez, hogy a Sziget már nem a magyar fiataloknak szól?
Nem csak. Ennek a fesztiválnak kezdettől ez volt a logikus fejlődési útja. Ez egy pici ország, és annak, hogy a Sziget elkezdett nemzetközivé válni, ez a következménye. Hiába sikerült jól az első, úgy eladósodtunk, hogy azt nem tudtuk kezelni. A Karcsinak ekkor jött az ötlete, hogy előre kell menekülni, és kapóra jött Woodstock 25. évfordulója, és akkor az Eurowoodstockra már jöttek is külföldiek, minden jó volt, mégis tovább nőtt az adósságunk. Láttuk, hogy ez működik, és meg kellett próbálni kimászni ebből, de ez már nem az én terepem volt. Engem en bloc sosem érdekelt igazán úgy általában a pop-rockzene, noha szerettem sok zenekart, de nekem nem ez volt a világom, nem értettem hozzá. Úgyhogy összeállt szép lassan egy profi stáb, amely a szervezéssel foglalkozott. Én kultusznak (azaz a mítoszra adott emberi válasznak) szántam a Szigetet, de mostanra már mítosszá kellett válnia ahhoz, hogy egyáltalán életben maradjon, én pedig olyat nem tudok csinálni, nem vagyok marketingszakember.
Miért szálltál ki a Szigetből?
Én rögtön akkor ki akartam szállni, amikor láttam, hogy teljesen szűnőben a házibuli jellege a dolognak, amivel kapcsolatban semmi problémám nincsen, egyszerűen engem a profi rendezvényszervezés önmagáért már nem izgatott, én nem vagyok vállalkozó, és a pénz sem érdekel, bár őszintén hálával mondom, hogy a Sziget, ami mai napig a munkahelyem, kenyeret adott a családomnak. Mivel az alakulástól fogva 50 százalékos tulajdonos voltam, azt kerestem, kinek lehetne eladni ezt az üzletrészt, mert nem lehetett akárkinek, hiszen nagyon bizonytalan lábakon állt a Sziget akkor is, félteni kellett az új befektető esetlegesen nem barátságos szándékától. Nagyon komoly ajánlatokat kaptam, de vagy külföldiektől, akik piacot akartak vásárolni, vagy olyan hazaiaktól, akik nem voltak szalonképesek. Végül 160 millióért adtam el az üzletrészemet, noha kínáltak érte milliárdot is, viszont nem lehetett olyasvalakinek eladni, aki leamortizálja a Szigetet, vagy nácitalálkozóvá alakítja, mert ezek voltak az alternatívák. Aztán, miután sikerült találni egy megfelelő vevőt, akit a kollégák hoztak, egy hónappal később felhívott a Karcsi remegő hangon, hogy ötmilliárdért megveszik tőlük a Szigetet, és hogy mennyit kérek. Mire jó érzéssel azt mondtam, hogy semennyit, és hogy nagyon örülök.”
