Back to Black – Az Amy Winehouse-ról szóló film olyan, mint egy brutális másnap

Nyitókép és jelenetfotók: UIP-Duna Film

***

Német Dániel írása

Nem érdekelte sem a pénz, sem a hírnév, sem a szakmai siker, aztán mindegyikből jutott neki bőven. Hat Grammy-díjat nyert, sok millióan rajongtak érte, a nyomást azonban csak töménytelen mennyiségű alkohollal és kábítószerekkel tudta elviselni, mélyrepüléséhez pedig a végtelenül toxikus párkapcsolata is hozzájárult. A 27 éves korában meghalt Amy Winehouse életét bemutató Back to Black ezt a folyamatot külsőségek tekintetében impozánsan, de nem éppen hatásosan tálalja.

„Az olyan írókat szeretem, mint Charles Bukowski vagy Hunter S. Thompson, akik szerint butaság, ha az ember nem issza ronggyá magát, mert másként nem lehet elviselni ezt a nyomorúságos életet” – mondja Amy Winehouse még egészen fiatalon a film egyik pontján. De már abból is érződik, hogy nagy baj lesz, amikor még kvázi ismeretlenül folyamatosan tudatmódosítókkal oldja a nyilvános szereplések által okozott stresszt – a történet befejezését pedig sajnos mindannyian jól ismerjük.

A Back to Black szinopszisa azt ígéri, hogy az alkotás páratlan betekintést nyújt abba, hogyan vált az énekesnő egy csapásra híressé, az ő szemszögéből, kendőzetlenül láttatva nemcsak a nőt a jelenség mögött, de a kapcsolatot is, ami minden idők egyik leglegendásabb lemezét inspirálta. Ám ezek a sorok igencsak lódítanak. Annak ellenére, hogy az egész kifejezetten jól indul, a játékidő első fele részletgazdagon mutatja be a tinédzserlány családi viszonyait, zenei pályája első lépéseit, azt, ahogyan egyre híresebbé válik, valamint a későbbi férjével, Blake Fielder-Civillel való megismerkedését; el is gondolkodhat a néző, hogyan fogják belesűríteni a valódi drámák sorozatát a maradék szűk egy órába.

A válasz az, hogy sehogy. Pontosabban alig-alig ábrázolják a legsúlyosabb pillanatokat. Míg a 2015-ös Amy – Az Amy Winehouse-sztori című dokumentumfilm rendkívül mélyrehatóan mutatta be a sztár románcát Blake-kel és azt, hogy a bántalmazó viszony hatására miként csúszott az addikciókra egyébként is rendkívül hajlamos nő egyre mélyebbre, itt ezt a rendkívül felszínesen jelenítik meg. Látjuk mindkét felet csúnya, egymástól származó sérülésekkel az arcukon, de arra csak következtethetünk, mi is történt kettőjük között: 

Mondhatnánk, hogy a rendező biztosan nem akarta a történet bulvárvetületeiben vájkálni, helyette Amy Winehouse művészetét szerette volna bemutatni, de ezt is felszínesen teszi. Elhangzik jó néhány dal, pár esetben megismerjük ezek pontos eredetét is, de az alkotói folyamatba alig-alig nyerünk bepillantást. Az énekesnő körüli óriási hírverést is csak a folyamatosan a közelében ólálkodó agresszív paparazzókon keresztül érzékeljük, és bár egy igazán nagyszabású koncertjelenetet láthatunk, azt az őrületet, ahogy a hosszú turnékon minden este sok tízezer ember sikoltotta a nevét, már nem.

Ironikus, hogy Winehouse a film több pontján hangsúlyozza, nem szeretne Spice Girl lenni, nem érdeklik a külsőségek, erre egy olyan adaptációt készítettek az életéről, amely végtelenül üres, külcsín tekintetében azonban annál szebb; London esős-borús utcái szemkápráztatók és rendívül hangulatosak. És a színészek is kiválóak, Marisa Abela igazi bravúrt hajt végre, ahogyan egy ennyire ikonikus arcú sztárt olyan természetességgel formál meg, hogy nem piszkálja az agyunkat a folyamatos összehasonlítási kényszer. És a Blake-t alakító Jack O’Connell is nagyon hiteles az egyszerű, lobbanékony munkásgyerek szerepében – kár, hogy viszonylag kevés lehetősége van kibontakozni.

Az egyébként, hogy a film elsősorban a külsőségiben erős, nem meglepő annak fényében, hogy az a Sam Taylor-Johnson rendező készítette el, aki A szürke ötven árnyalata, vizualitásában szintén korrekt feldolgozását. Csak amíg abban az esetben mentegetőzhetett azzal, hogy az alapanyagul szolgáló ponyva semmilyen lehetőséget nem kínált a mélyebb drámához,

Ráadásul nem kell rajongónak lenni ahhoz, hogy nyakon csípjük az alkotást, amikor itt-ott eltér a valós eseményektől. Ezt egy spoileres példával tudjuk csak érzékeltetni: az alkotás szerint Winehouse miután megtudja, hogy Blake-nek új kapcsolata van, egy hosszabb józan periódus után hirtelen felindulásból halálra issza magát, azaz lényegében egy nem is szándékos, de valamelyeset spontán öngyilkosságot követ el. Ezzel szemben annak idején a végül meghiúsult magyarországi koncertre várva aggódva követhettük végig a folyamatot, ahogy újabb videók kerültek ki az internetre a különböző színpadokon részegen összeeső énekesnőről.

Felmerülhet tehát a kérdés, kinek is készült a film? A rajongóknak semmi újdonságot nem tartogat, sőt, valószínűleg csak bosszankodni fognak – vagyis már teszik is több online fórumon – a sok ferdítés miatt. Akik nem ismerik az énekesnőt, egy végtelenül szomorú szerelmi drámát kapnak, akik pedig érdeklődnének iránta, azoknak a korábban említett  dokumentumfilmet ajánljuk, mert a Back to Blacktől nem lesznek sokkal okosabbak.