Ezt láttuk, hallgattuk, olvastuk, szerettük 2020-ban

2020. december 31. 13:09

Bereményi és Oksanen, sivatagi country és indie folk, Orwell és Harari, skandináv jazz és texasi elektronika, Netflix, Netflix és Netflix; s további nekünk tetsző mélységek meg sekélységek irodalomban, filmben, zenében és mindenféle más művészeti ágban. Év végi rendes kulturális ajánlónk!

2020. december 31. 13:09
null

A Mandiner szerzői és szerkesztői, mint a korábbi évek végén (2019, 2018, 2017), ezúttal is ajánlókat írtak az őket ért legizgalmasabb, legemlékezetesebb kulturális élményekről, könyvektől a filmeken át a zenéig és a művészet megannyi ágáig.

Köszönjük olvasóinknak, hogy velünk tartottak ebben az évben, olvassanak minket és szemezgessenek ízlésük szerint akár az alábbi összeállításból is az új év során!

Kíváncsiak vagyunk az ön idei legjobb kulturális élményeire is, írja meg alább kommentben!

***

Kéri Gáspár

Idén nem csak sorozatból, de könyvből is tetemes mennyiséget sikerült abszolválni a karantén alatt, pedig az online térbe visszaszorulva szerintem még több is volt a meló. Új filmeket inkább sajtóvetítéseken láttam, de igazán említésre méltó katartikus alkotásról nem tudok nyilatkozni. Mondjuk a Jojo nyuszi esetében a zárójelenet a Bowie-számmal döntötte el, hogy inkább komálom ezt a filmet, mintsem hogy berágjak tőle, de messze A legfehérebb nap volt a kedvenc. És bár nem hiszek az időről időre felmondott régen minden jobb volt szentenciában, számomra továbbra is úgy tűnik, hogy a mozifilmek utolsó igazán izmos évtizede az 1990-es volt. David Fincher pár hete kihozott pszeudo celluloid Mankja viszont nagyszerűen szemlélteti, hogyan lehet professzionális és elegáns módon, de tök erőtlen, hovatovább fals pletykákra épülő forgatókönyvvel üresjáraton pörgetni a mozis nosztalgiát. És most először

szeretném azt remélni, hogy mozgóképes szokásaink tekintetében a Netflix nem nő úgy a fejünkre, mint általánosságban a Facebook.

Közben a magyar filmekkel kapcsolatban továbbra is bizakodó vagyok, bár itt is jelzem, egyik sem 2020-as bemutató, és tudom hogy marad restancia idénről is. 

Kétezerhúszban nehezen viseltem, hogy alig lehetett kiállításra menni, sőt ígéretes tárlatok elmaradtak, a virtualitásba szorultak vagy jobb esetben átkerültek a következő évre. Legnagyobb szívfájdalmaim a bécsi Gerhard Richter: Landschaft és a Szépműbe tervezett Cezanne-tól Malevicsig. A műalkotások akadálymentes befogadását pedig képtelenség személyes jelenlét nélkül, neten keresztül megoldani, ezért örültem a 2019-ről átjött Farkas Istvánnak az MNG-ben, a szentendrei Barcsay-kiállításnak, Robert Doisneau nagyszerű  anyagainak a Mai Manóban, valamint kisebb-nagyobb galériákban néhány egyéni kiállításnak, melyek rendre a nagyközönség radarja alatt maradnak. 

Tucatnyi színházi előadásra sikerült idén elmenni, viszont közel ennyiről úgy csúsztunk le, hogy már a jegyünk is megvolt. Idén alkalmam volt bizonyos könyveket újraolvasni vagy elkezdeni újraolvasni (Egy polgár vallomásai, Száz év magány) és bizonyos filmeket újranézni, de pótoltam eddig nem látott sorozatokat is. Nem volt végül egyszerű, de mindenhol különböző hosszúságú listákra szűkítettem a kategóriákat. A könyves lista első három helyezettjének sorrendje sziklaszilárd, és az első öt után akad olyan is, amihez ellentmondásos a viszonyom, mégis fontosnak tartom, hogy elolvastam. A sorrendek tekintetében igyekeztem következetes maradni, bár itt-ott (sorozatok, filmek, soundtrack stb.) akár fel is cserélhetők a helyezések; és akad olyan is (Dark), amit minden hiányossága ellenére majdhogynem remekműnek gondolok a maga műfajában.

Zenehallgatási szokásaimat alapvetően az autóvezetés, a meló és a különféle soundtrackek határozták meg idén, és persze bőven férne még oda tíz másik kedvenc is, ahogyan további említésre méltó darabok mindenhonnan kimaradtak. 

KÖNYV
1. Bereményi Géza: Magyar Copperfield. Magvető (2020)
2. Ingmar Bergman: Munkanapló I. (1955-1974). Scolar (2020)
3. Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca — Egy cívis vallomásai. Jelenkor (2020)
4. Arnaldur Indriðason: Reykjavíki éjszakák. Animus (2020)
5. Jo Nesbø: Kés. Animus (2019)
6. Rajk László: A tér tágassága. Magvető (2019)
7. Molnár Gál Péter: Coming out. Magvető (2020)
8. František Mikš: Picasso, a vörös kakas. Typotex (2019)

SZÍNHÁZ
1. Bánk bán, Kamra
2. Andromakhé, Örkény 
3. Woyzeck, Sztalker Csoport, Nemzeti

SOROZAT
1. A kalifátus (Netflix)
2. Zero Zero Zero (HBO)
3. Dark (Netflix)
4. Vezércsel (Netflix)
5. A könnyek völgye (HBO)

SOROZAT (korábbi restanciák)
1. Pusztaság (HBO)
2. Peaky Blinders (Netflix)
3. Borgen (Netflix)
4. Narcos I-II (Netflix)
5. Fauda (Netflix)

FILM
1. A legfehérebb nap (2019)
2. Az ismeretlen szent (2019)
3. FOMO (2019)
4. Szép csendben (2019)
5. Jojo nyuszi  (2020)

SOUNDTRACK
1. Peaky Blinders
2. Narcos
3. Dark I. évad

ALBUM
Einstürzende Neubauten: Alles in Allem
Spotify TOP10 legtöbbet hallgatott
1. Pale Honey: Lay all Your Love on Me
2. Sharon van Etten: The end of the World
3. Graham Coxon: Madder Than Me
4. Phoebe Bridgers: Friday I’m In Love
5. Black Seagull: Dead Visions
6. The Black Keys: Lonely Boy
7. The Smiths: Bigmouth Strikes Again
8. Mick Harvey: Out of Time Man
9. Juniore: Bizarre
10. Tricky: Makes Me Wonder feat. Marta

***

Veczán Zoltán

Kétezerhúsz egy nemév volt. A bezárkózás, bezárattatás ideje, a lemondás ideje, a befelé fordulás ideje. Nekem személy szerint külön pechem is volt az egésszel, ugyanis az enyhébb periódusokban én voltam erőteljesebb terhelés alatt, augusztus végén meg elkaptam a nyavalyát, amely hosszan nem eresztett, és mire tényleg kikecmeregtem belőle, már le is zárták a világot. Így nem sikerült eljutni tulajdonképpen sehova egy árva balettelőadáson kívül (kiváló, közérthető, felemelő, ha valaha játsszák még, csak ajánlani tudom Verdi Traviatáját a Kecskeméti Balett előadásában, még a balett-től, és különösen kortárs balett-től meglehetős távolságot tartó nézőként is elkápráztatott Gautier Margit és Armand románcának története; a történetmesélést fel nem adó rendezés, a precízen megalkotott koreográfia, a végtelenül kifinomult táncformanyelv, az egyes szereplőket megszemélyesítő táncosok átélése és hitelessége – igaz, az Armand és édesapja vitáját bemutató, szöveges betétként megjelenő levél beolvasása szerintem abszolút elhagyható lett volna).

A további egyenleg: nulla darab koncert. Az ország elhagyása úgy február után komolyabban szóba sem kerülhetett, de a belföldi események kilencven százalékával is így jártam, jártunk, idő, mersz, egyebek hiányában (a külföldiek meg sorra maradtak el, szomorú).

Kimaradt (miattam) a Bohemian Betyars – kiváló folk-punk-világzene-keveréket játszó banda – különleges akusztikus garázskoncertje, (szintén miattam) ki a Mojo szeptemberi lemezbemutatója a Kobuciban, ki a Kiscsillagé Győrben (ugyancsak miattam, de ezt annyira nem bántam), ki a System of a Down kötelezően választható hazai fellépése (ez legalább magától maradt el, pótlás nélkül, megjegyzem, és igencsak bántam), kimaradtak éves rituálék – Afrocando, Parno Graszt, Bagossy, Rachajam, Ivan an The Parazol – és nem volt Sziget sem, pedig évről évre csökkenő lelkesedéssel, de azért átböngészi az ember a fellépők listáját (aztán tízből kilencszer nem megy ki).

Nulla darab színházi előadás. Amikről azt hittem, hogy idén láttam, rendre kiderült, hogy bizony tavaly volt az, pedig a kerek évforduló miatt fölös bőséggel tódultak színpadra Márai (A kassai polgárEszter hagyatéka, Hallgatni akartam, Kaland) művei, járulékos veszteségként nem láttuk Stefan Vögel Egy apró kérését, Synge A nyugat császárát (rendezte: Rudolf Péter), vágyaink nem találkoztak Kroetzével sem.

Nulla kiállítás, nulla darab mozifilm. Abszolúte semmi. Hogy mi volt helyette? A szakirodalmak száraz börtönében néhány brit regényíró hozott csak enyhülést, és stoppolt meg pár lyukat hézagos műveltségemen – végre volt lehetőségem elolvasni Aldous Huxley Pont és ellenpontját, illetve a Vak Sámsont amelyek zsenialitásának fényében immár kimondottan túlértékeltnek tűnik a szememben a sztárolt Szép új világ; Huxley finomsága, elegáns, jellemrajzokra épülő humora utánozhatatlan.

Végigolvastam Orwell életművét,

és hasonló következtetésre jutottam A fikusz és az antikrisztus, valamint a régi jó Angliát és fiatalkorát is elsirató Légszomj után az 1984 kapcsán (a Csavargóként Párizsban, Londonban, második fele, illetve A wigani móló viszont számomra felejthető volt az előbbiekhez képest).

***

Kacsoh Dániel

Hallgatnivaló

Az egyik legnagyobb vesztese a vírussal megvert 2020-as évnek éppen a zeneipar volt, legyen szó könnyű vagy komoly műfajról. A streaming és a letöltések korában leginkább fellépésekből megélő muzsikusok egy része alighanem hosszútávú pályamódosításra kényszerült, ám ez nem jelenti azt, hogy ne gazdagították volna a befogadói oldalt komoly hallgatnivalóval. Sőt.

Nem könnyű a döntés, de nekem a 2020-as termésből ezek a lemezek tetszettek a legjobban:

Jaga Jazzist: Pyramid – A bekategorizálhatatlan stílusú, a jazztől a rockon át a funkyig „skálázó” skandináv formáció az idei, hetedik lemezén sem hibázik. 4 szám, 39 perc, temérdek hangulat, rengeteg hangszer, simán fülbemászó dallamok. Az igényes kidolgozású hangfolyam óvatos játékossággal, könnyedséggel, egyúttal végtelen zeneiségével már az első hallgatás során megveszi az embert. Engem biztosan.

Ulver: Flowers of Evil – A szintén norvég csapatnál még kevésbé értelmezhető a kategorizálás, a zord black metáltól az indusztriális rockon át a különböző experimentális-elektronikus kalandozások után a Farkasok megérkeztek a súlyos leegyszerűsítéssel szintipop-nak nevezhető műfajhoz. Kicsit David Bowie, kicsit Depeche Mode – egyfajta apokaliptikus diszkó történelmi ihletésű, szimbólumokkal terhelt szövegekkel és Kristoffer Rygg fantasztikus, összetéveszthetetlen dallamaival. Nekem máris klasszikus.

Puscifer: Existential Reckoning – Miután tavaly 15 év kihagyás után megkaptuk végre a rocktörténelem egyik legnagyobb hatású, mégis a kiváltságosok kedvencének mondott Tool újabb remekművét, idén Maynard James Keenan megaénekes másik formációja is megörvendeztetett bennünket egy komoly utazással.

Végletesen kidolgozott, az elektronikát és az élő hangszereket ötvöző hangzás,

csodálatos dallamok, izgalmas ritmusok, finomság, elegancia.

Lamb of God: Lamb of God – A Pantera által hagyott űrt ugyan nem tölti be, mégis az egyik legrelevánsabb metálzenekar jelen állás szerint a sokat megélt richmond-i gárda. A definitívnek szánt új lemez ugyan sem a műfajt, sem magát a zenekar stílusát nem újítja meg, ellenben szinte valamennyi dal tartalmaz megjegyezhető momentumokat – és persze bitang riffeket. Vagyis nincs üresjárat.

Sons of Apollo: MMXX – A progresszív rock igazi nagyágyúi hozták össze a korántsem kérészéletű formációt, amely immár a második kiváló korongot prezentálta, még januárban. Pazar refrének, ügyes dalszerkezetek és lebilincselő hangszerkezelés a menü, ha röviden akarunk fogalmazni. A Goodbye Divinity különösen is fogósra sikerült.

Olvasnivaló

A közéleti újságírás (egyik) átka, hogy mire minden fontosat elolvasott, s néhány kevésbé fontos irományt „papírra vetett”, a skribler a nap végére megunja a betűket. A pandémia azonban ezen is „segít”: több idő marad olvasásra. Nekem ez (részben) pótlást jelentett. Bár még tavalyi megjelenésű, sikerült befejeznem Veszprémy László Bernát hiánypótló művét, a magyar közigazgatás vészkorszakbeli szerepét, felelősségét bemutató Gyilkos irodák című könyvet, akárcsak a néhai Sárközy Tamás professzor Illiberális kormányzás a liberális Európai Unióban című, szintén 2019-es kötetét. Utóbbi kvázi tanulmány, s bár nem éppen a jelenlegi kabinet rajongója, sőt, inkább elfogult a szerző, alapossága mégis érdemessé teszi a megismerésre.

Katolikusként is jó szívvel ajánlom a hittel és a vallással finoman szólva sem kesztyűs kézzel bánó Yuuval Noah Harari sztártörténész Homo Deus című korábbi sikerkönyvét, amire csak a karanténban sikerült időt szakítanom. Ezzel a figurával nem egyetérteni kell, hanem megismerni az emberiséggel kapcsolatos egyedi megfejtéseit. Szinte kötelező.

Ami viszont nettó olvasmányélmény, az nekem Roger Crowley. Szintén sztár, ám inkább mesélő, mint megfejtő. Pontosabban: a valóságot, azaz a régmúltat „meséli”. 2020-ban a Konstantinápoly bevételéről szóló 1453-at, továbbá az utolsó keresztes erőd, Akkó elestéről beszámoló Az elátkozott tornyot sikerült elolvasni tőle. Egyesek szerint a muzulmán invázió intenzitása ma is tanulságos lehet, ám ebben a kérdésben a világhírű szerző nem foglal állást. Nem is ez a dolga.

Lokális kincseink, értékeink megóvását talán senki nem írta le olyan igényességgel, filozófiai megalapozottsággal, mint Roger Scruton.

Tőle a környezetvédelem konzervatív olvasatát taglaló Zöld filozófiát javaslom jó szívvel mindenkinek – nekem ennek a hiánypótló alkotásnak a megismerését csak az idén sikerült pótolnom. Ahogy Li Kuan Ju A világ, ahogy én látom című könyvére is csak ebben a furcsa évben került sor. Szingapúr atyja lebilincselő részletességgel mutatja be a keleti városállam huszadik századi sikertörténetét, egyúttal benyomásait a kor vezető államairól, politikusairól. Innováció és oktatás – ez lenne a rövid recept.

Visszatérve kis (hajdan nagyobb) hazánkba: Ablonczy Balázs Ismeretlen Trianon című műve a békediktátum százéves évfordulójához igazítva egy újabb remek könyv, eddig valóban (számomra legalábbis) ismeretlen részletekkel. Elég hozzá annyi, hogy a spanyolnáthával, háborús vereséggel és országcsonkítással, no meg gazdasági összeomlással járó 1918-1920-as évek jóval inkább próbára tették a magyarságot, mint ez a még mindig ismeretlen vírus. Alighanem nekünk is van remény, éljen 2021!

***

Kohán Mátyás

Könyv

Ebben az évben végre átrágtam magam a fontosabb orosz nagyregényeken, és bár természetesen mindet szívből ajánlom, a leginkább Nyikolaj Gogol Holt lelkeit (Мёртвые души) szerettem. Gogol egyike azon orosz íróknak, akikben egyszerre bújt meg egy pszichológus, egy költő és egy szociológus, a töredékessége ellenére is zseniális regény pedig kitűnően alkalmazza ezt a hármas látást arra, ahogyan az emberek az üzletről, a törvényről és a csalásról gondolkoznak. Eleven karakterjellemzései és kellemes taktusban hömpölygő cselekménye rendkívül szórakoztatóvá teszik ezt a mesterművet.

Csemegeként akadt idén a kezembe Oszip Mandelstamtól az Utazás Örményországba (Путешествие в Армению), amit szigorúan ellenjavallok azon teljesen normális emberek számára, akik olvasás közben cselekményt is szeretnek fogyasztani – ebben a pár tucat oldalas „útleírásban” ugyanis abból nem eszik a nyájas olvasó. Talál viszont egy lírai töménységgel elregélt utazást a moszkvai apátiától az inspirációig, melyet az ősi örmény kultúra múzsacsókja hív életre, no meg egy politikamentességében is igen vaskos provokációt a sztálinista irodalompolitika felé.

Nagy szenvedélyem kommunizmus-sorsregényeket olvasni a világ minden tájáról,

idén pedig rátettem a mancsom egy gyöngyszemre, Sofi Oksanen finn írónő Tisztogatása (Puhdistus). Észtország hol idealizált, hol disztópikus háttere előtt három generációnyi női tragédiát mutat be Oksanen, aki az interszekcionális feminista regények korában egészen megdöbbentő mértékben figyelmen kívül hagyja feminista bullshitet, és egyszerűen nősorsokra, női lélekre, női fájdalomra koncentrál, miközben a Szovjetunióba szorult nők szellemi és fizikai megtörését tárja elénk két párhuzamos idősíkon haladva, a második világháború utáni szovjet hatalomátvétel, valamint a rendszerváltás korában.

Zene

Az idei év nagy felfedezése számomra Pelageja, és vele az orosz népdalfeldolgozások varázslatos világa. Akinek van egy üres, esetleg malacsütéssel, mosogatással vagy lencsefőzelék-rittyentéssel töltendő órája, bátran hangolódjon rá a Cseresznyéskert (Вишнёвый сад) c. koncertre, melyről a YouTube-on is kiváló felvételek vannak. Akinek csak egy-egy számra volna ideje, annak szívből ajánlom személyes kedvencemet, az Oj, da nye vecsert – ez az a szám, amelynél a szokásos szint másfélszeresére tekerem a hangerőt, és az orosz nőkkel szemben egyébként rendkívül gyanakvó párommal együtt fortissimo üvöltjük a szöveget a világba kocsiban, szobában, szabadban egyaránt, egy egyedülálló, megrázóan szép ének, ki ne hagyják! –, vagy a Konyt, a Visnya belosznyezsnaját, a Na ulice dozsgyikot, az U kologyezja vodát vagy a Gorilkát, de napestig sorolhatnám, mert aki egyszer rákap Pelageja mély, álomszerű, telt orgánumára, annak többet sosem lesz elég a művésznőből, ezt garantálhatom.

Popzene ill. autóba való zene vonatkozásában az idei év kutatási eredménye az, hogy tőlünk északra a finnek csinálják a legjobb muzsikát – amely nem feltétlenül komplex, mély vagy kifinomult, de naivitásával, a fülbemászó, vidám férfihangok variálásával könnyedén képes megédesíteni az M1-es autópálya keserű kenyerét evők szájízét. Arttu Wiskarival (Suomen muotoisen pilven alla, Kuningaslohi, Sadun alkkarit), Lauri Tähkävel (Blaablaa, Palavaa vettä), esetleg STIG-gel (Kuka on se oikea, Roy Orbison) érdemes kezdeni, majd BEHM-mel (Hei rakas, Tivolit, Apokalyptinen Häpeä) folytatni, esetleg elkalandozni Vesaláig (Uusia unelmia). Ha nem viszolyognak a popzenétől, és hosszúakat vezetnek, nem fogják megbánni!

***

 

Heincz Barnabás

Őrült évet hagyunk magunk mögött, egy ilyen esztendőben pedig jó, ha a filmek terén is találunk valami szokatlant, viccest, ami egyszerre borzaszt el és mosolyogtat meg – utóbbi nagy szükségünk van. A 2020-as egymásra halmozott „élvezeteket” tökéletesen egészítette ki egy amerikai-héber vizuális agymenés, ugyanis az újabb kedvencem lett Los Angeles villái közé kalauzol minket: a Boldog idők (Happy times) című izraeli-amerikai-olasz horror-vígjáték egy könnyed mestermű. Van benne minden, ami egy könnyed horrorfilmbe kell:

fekete humor, vér, személyi konfliktusok, egy kis dráma és olyan csattanós lezárás,

amely nem elborzaszt, hanem inkább megmosolyogtat. Nagy horrorfilm fogyasztóként nehéz találni ilyen filmeket, olyan popcorn mozikat, amik kilépnek a slasher vagy a démonfilmek műfajából, feszegetve a határokat. A Boldog idők története egy Shabbat vacsorával kezdődik, amely az egyik legismertebb zsidó ünnep, minden héten péntek naplementével kezdődik és szombat alkonyatig tart. A díszes Hollywood Hills-i kastély vendégei azonban az alkohol és az ego miatt hamar bajba kerülnek, a cél egy darabban kijutni a házból, lehetőleg élve – péntek este sok vendég érkezik, a távozók száma azonban kérdéses. A kulturális különbségek, a vágy és a kapzsiság mérgező keveréke kiváló táptalajt ad egy kiadós horrorfilmnek, amit nagyon egyedi humor fűszerez – többet nevet a néző, mint szörnyülködik. Bár a film helyszíne közel van Hollywoodhoz, azonban ez ne tévesszen meg minket; garantált az európai filmélmény, különleges a hangulat. Az pedig kifejezetten szórakoztató, hogy a politikai korrektségbe belepusztuló közbeszéd és művészetek ellenére a film fel merte vállalni a zsidó téma adta lehetőségeket, humorosan kihasználva azokat. A film rendezője a Szerelemben és sötétségben c. film alkotója Michael Mayer, a szereplők pedig egytől-egyik izraeli filmsztárok. Kísérőnek igyunk uborkás, borókás gin-tonikot, csak az életérzés (és Hollywood Hills) végett!

***

Csókási Annamaja

2020 példátlan alkalmat adott arra, hogy ingyenesen, közvetlenül elérhetővé váljon minden érdeklődő számára a kultúra. 

(Zene) Nyugat-Afrika

Az 1979-ben alakult nyugat-afrikai Tinariwen az első nemzetközi elismerést elnyert tuareg nemzetiségű együttes. Tamasek, angol vagy francia nyelven íródott zenéjük hangulatos, utaztató és könnyed.

Akár a sivatag countryjának is lehetne nevezni.

A Szahara nappali és éjszakai változásai, a kegyetlen forróság és kietlen pusztaság egyértelműen érezhető a zenéből. A nomád életstílus zenés körképét 2020 tavaszán fedeztem fel, amellyel a nyár első hónapjának alaphangulataként ragadt meg emlékezetemben.

(Zene) Izrael

Az eurovíziós dalfesztivál klasszikus formájában idén elmaradt. A pandémia az előadóművészeteket is érzékenyen érintette. Mentőövet egyedül a raktárkoncertek fogalmának feltalálása jelentett, amely egy online sugárzott koncertélményt takar. Izraelben az első karantén óta nagy figyelem hárul online az előadóművészekre, legfőképpen azért, mert azok is szerepet vállaltak élőben, akik már hosszabb ideje a zeneipari háttérben dolgoznak. Idan Raichel, aki a multikulturális The Idan Raichel Project című albumával írta be magát az izraeli toplistára a kétezres években, melynek azóta is rendszeres visszatérő szereplője. Ő szerezte a 2020-as Eurovízióra írt héber-amhara nyelvű slágert, melynek akusztikus verzióját élőben adta elő az IDF (Iiraeli Védelmi Erők) Facebook oldaláról sugározva. 

***

Constantinovits Milán

Karácsony előtt jelent meg Bajnok&Zefi 40 címmel Kékesi „Bajnok” László basszusgitáros és Zeffer András billentyűs közös lemeze, ami a hazai rockélet színét-javát csatasorba állítja. A P.Mobil két egykori tagja együtt zenélésük negyvenedik évfordulójára különleges anyagot hozott össze: a P.Mobilban, a Tunyogi Rock Bandben és a Mobilmániában előadott dalaikat vették fel újra – vendégénekesekkel és más zenészekkel. Így a magyar rockszíntér olyan állócsillagai bukkannak fel egy lemezen, mint Nagy Feró, Vikidál Gyula, Takáts Tamás, Pataky Attila vagy Paksi Endre. De itt hallható Balázs Fecó utolsó stúdiófelvétele, A tegnap itt hagyott című dal is. A régi slágerek új erővel, új hangszereléssel szólalnak meg, így azoknak is kínálnak újat, akik akár több évtizede követik a  magyar hard rock színtér történéseit. Ha csúcspontokat keresünk, a Charlie hangján megszólaló A hétköznapok legyenek jók és Keresztes Ildikó Valakire gondoltam slágere említhető, de mind a negyven (!) dal érdemes a figyelemre. Nálam az év lemeze!

A hazai veterán rockcsapat, az Omega életművének összegzése is lehet az idén megjelent Testamentum album. A közelmúltban fájdalmas veszteségeket is elszenvedő együttes (Benkő László billentyűs után MihályTamás egykori basszusgitáros és Nemes László hangmérnök is távozott) új és gyaníthatóan utolsó lemeze az Omega-univerzum sajátos keresztmetszete: találkozhatunk újrahasznosított klasszikusokkal (A holló, Huszadik századi városlakó), teljesen új dalokkal (Álomszínház, A lángoló huszadik század), és régi slágerek eredeti, ki sosem adott verzióival (Hangyanép).

Lebegő, kissé elmosott dallamok, sűrű, komolyzenei betétekkel átszőtt hangszerelés,

komplex, olykor progresszív metálba hajló gitárjáték hallható az Omega vélhetően utolsó sorlemezén, amit érdemes alaposan és többször meghallgatni, mert nem könnyű anyag. A teljes Omega-életmű ismerete nélkül is magával ragadó, sokszínű rocklemezt hallhatunk, ami egykönnyen nem engedi el az egyszeri hallgatót. Egy biztos: a Testamentum nevéhez híven egy fél évszázados pályafutás méltó záróakkordja. 

***

Rajcsányi Gellért

Újságírók és szerkesztők a megmondhatói: az egy adott évben elolvasott betűk, szavak, mondatok, szövegek mennyisége és minősége néha nagyon el tud térni. Miközben lapunk főszerkesztőjeként mást se csináltam, csak szövegeket olvastam és ország, világ információit szívtam magamba – munkán kívül pedig drága gyermekeim töltötték ki az időt –, az idei év végén is be kellett látnom, hogy 2020 sem a további nagyfokú kulturálódásról szólt nálam. Sajnos.

Mégis megmaradt bennem néhány élményszikra az idei évből:

Zene: munka, utazás, pihenés és minden egyéb mellé kiváló aláfestés Alex Rainbird ezer éve folytatott, nálam idén sokszor szóló playlist-sorozata az indie folk világából és annak zenei határterületeiről. Bármelyik kompilációt betehetném, legyen most itt a decemberi, egészségünkre!

Film: mozik hiányában és a tévécsatornák siralmas kínálatától eltekintve maradt, mint milliók számára szerte a világban a Netflix: ugyan idén nem ért olyan összetett élmény, mint tavaly a BoJack Horseman ironikus állatmesének álcázott, keserédes egzisztencialista animációs sorozata, de igazi filmes élmény volt azért a Queen's Gambit, a Vezércsel - egy egyszerű, viszont ritka jó hangulatot átadó, retróra hangolt sorozat egy elképzelt sakkzseni lány élettörténetéről. A főszereplőt alakító Anya Taylor‑Joy egy szemöldökrezdülésével képes érzelmek és utalások egész tárházát eljátszani – sokat fogunk még hallani róla, ebben biztos vagyok.

Könyv: a magát egy helyütt konzervatív anarchistának nevező Kemény Istvántól Az ellenség művészete, egy egyáltalán nem mai, viszont ma is szellemes, rokokós szertelenségű, történelmen, sorsokon, kultúrákon és szubkultúrákon keresztül-kasul ugráló nyelvszobrászkodás a rendszerváltozás éveiből: megnevettet és elgondolkodtat, dekonstruál és összeköt, el-elmos és meg-megvilágít.

***

Győrffy Ákos

Nem vagyok híve az év végi listázásoknak. Jönnek szembe ilyenkor a különféle könyv- és lemezlisták tizes, huszas vagy akár ötvenes kiszerelésben. Van ez a kényszer, érteni is vélem, de művészeti alkotásokat egyszerűen nem lehet listázni, legfeljebb összeírni néhányat úgy, hogy a rangsorolásnak még a gyanúját is elkerülje az ember. Azonban most még az összeírástól is eltekintek, mert aki valamelyest követte az elmúlt évben a Mandineren (az online-on és a nyomtatott verzióban egyaránt) megjelent lemez- és könyvajánlóimat, az nagyjából láthatja, miket hallgattam és olvastam az idén. Már amennyiben ez bárkit is érdekel. Mert különösebben engem sem foglalkoztat, hogy mások milyen zenéket hallgatnak és miféle könyveket olvasnak. Az ilyesmi a bulvár hatáskörébe tartozik.

A különféle művészeti alkotásokkal való találkozásaimat általában a „vakvéletlen” vezérli, vagy a sors kifürkészhetetlen természete.

Mindenesetre úgy vagyok vele, hogy könyvek, zenék (és filmek, képek stb.) szembejönnek velem valamiért, találkozunk és megnézzük, mire megyünk egymással. Nem sok tudatosság van ebben, de nem is kell, hogy legyen. Most csak a zeneiről beszélek, mert a maradandó irodalmi élményeim idén jórészt olyan művekből álltak, amelyek nem mostanában jelentek meg. Mert hogy nézne ki, ha azt mondanám, hogy számomra a 2020-as esztendő legnagyobb irodalmi élménye Babits Mihály összes verseinek elolvasása volt? Vagy Ernst Jünger naplója az 1930-as évekből? Esetleg Rainer Maria Rilke elképesztő méretű és szépségű levelezése? Mert elsőként ezek jutnak eszembe, nem pedig az idei évben megjelent művek, noha azok között is akadtak emlékezetesek. Csak hát a fent említett három mű mellett egyik sem rúghatott labdába igazán. Ami viszont egész éven át elkísért zeneileg, az egy - valószínűleg az olvasók legtöbbje előtt teljesen ismeretlen - amerikai zenész fél perc híján fél órás darabja.

Korábban én sem hallottam róla, egyszer csak szembe jött egy kísérleti zenékkel foglalkozó oldalon. A Botany művésznevű, austini illetőségű Spencer Stephenson mindenféle zenéket csinál, a legtöbbjük számomra nem különösebben érdekes, illetve nem áll közel hozzám. Viszont a Fourteen 45 Tails című munkája, amely február 12-én jelent meg egy ausztrál, kísérleti zenéket publikáló zenei oldalon, első hallásra lenyűgözött. Ahogy már a mű címe is sugallhatja (bár számomra is csak később esett le),

tizennégy 45-ös fordulatszámú kislemezből építkezik, pontosabban tizennégy kislemez utolsó hangjaiból.

Ahogy  Stephenson a zenéjéhez írott kommentárjában írja, olyan régi kislemezek utolsó hangjairól van szó, amelyek azért kerültek hozzá, mert a tulajdonosaik már meghaltak. Magyarul különféle hagyatékokból. Azt is írja még, hogy egyszer egy barátja a nagymamája halálának kapcsán arról beszélt neki, hogy a túlvilág talán nem más, mint az élet utolsó pillanatának végtelenre nyújtása valamilyen neurokémiai folyamat által. Egy végtelenített álom, amely az örökkévalóság élményét nyújtja a halál pillanatában. Túl azon, hogy az örökkévalóság efféle megközelítése színtiszta materializmus, mégsem mondhatjuk, hogy nélkülözné a költészetet. Ennek a beszélgetésnek a hatására állt össze Stephensonban a Fourteen 45 Tails szerkezetének látomása. A tizennégy régi kislemez utolsó hangjaiból, illetve ezeknek a hangoknak az effektezéséből, megnyújtásából épül fel ez a sodró erejű zene. A véget nem érő utolsó pillanatok zenéje ez, bakelitsercegésből, zongorahangokból, férfi vokálokból és vonós hangszerek utolsó taktusaiból. A darab szépségét és megrendítő erejét az építkezése adja, ahogy

a ritkás, elszórt zajokból és zenei momentumokból komótosan egy katedrális épül,

ahogy az egymásba kapaszkodó loopok és visszhangok rétegei kitágítják a teret és az időt. Különös, hogy miféle asszociációs láncokat indíthat útjára a zene. A darab második vagy harmadik meghallgatása közben egyszer csak felmerült bennem egy emlék. Jó pár évvel ezelőtt Bukarestbe utaztam vonattal. Hajnalban kelt át a vonat a Kárpátokon. Néztem ki félálomban az ablakon. A Fogarasi-havasok csúcsait már megsütötte a nap. A vonat elhaladt egy völgy bejárata előtt, egy pillanatra láttam csak bele. A sűrű fenyőerdőből egy patak zúgója bukkant ki, a csillogó vízpára mögötti félhomályban egy ösvény látszott, ahogy elveszik a fenyvesben. Arra gondoltam akkor, hogy ebben a völgyben kellene eltűnni örökre. Belépnék a hatalmas lucfenyők alá azon az ösvényen és a patak robajában lassan áttetsző párává változnék magam is. Fogalmam sincs, miért éppen ezt a képet hívta elő akkor ez a zene, de azóta, ha meghallgatom (márpedig elég sokszor meghallgattam már), szinte mindig eszembe jut. Látom magam, ahogy elindulok és egy idő után feloldódom a sötétzöld háttérben. Ki tudja, talán ez lesz majd az életem végtelenbe nyúló, utolsó pillanata.Aki teheti és nem sajnál rá fél órát, hallgassa meg ezt a zenét. Garantáltan segít kilépni ebből a sűrű ködből, amit ez az év borított ránk.     

Összesen 42 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
C.Dömötör
2021. január 01. 14:27
Köszönet a hagyomány ápolásáért. Mindig érdekes a különböző ajánlásokat átnézni. Ebben az évben leszoktam a televízióról, alig néztem. Júliusig volt Netflix, de azt vitte a legidősebb fiam magával, amikor saját lakásba költözött. Volt ott néhány jó sorozat, dokumentáció, gasztronómiai doku, de összességében nagyon egyoldalú, balos. Most a feleségem ismét előfizette, de az egy hónapja, amióta van, még nem néztem bele. Viszont még szokásosnál is többet olvastam, régi mulasztásokat, vagy a 20 évvel ezelőtti kedvenceket. Nietsche ,,Túl jón és rosszon" c. műve nagy hatással volt rám, nyilvánvaló, hogy túlságosan fiatal voltam az első olvasatánál. Sok mondatán érdemes elgondolkodni. Joseph Roth ,, Radetzky-induló" a másik nagy meglepetés, ez a mestermű évekig porosodott a polcomon, olvasatlanul. Megismertem egy svájci írót, Christian Kracht, aki sajnos nincs magyar nyelvre lefordítva, ha más nem is, az ,,Imperium" ezt feltétlen megérdemelné. Még egy felfedezés Joachim Fernau, akinek évtizedeken keresztül milliós példányszámban jelentek meg könyvei. Sajnos nincs magyar fordítás, és nem is lesz, mert politikailag inkorrekt, ráadásul a Waffen-SS harctéri tudósítója volt. A jobboldali Antaios kiadónál https://antaios.de/ található néhány könyve, és egy kis szerencsével az Amazonnál. A németül olvasóknak egy szükségszerű ajánlat.
I am being lied to
2021. január 01. 12:17
Működik az interaktív újságszerkesztés, ha egy megjegyzés hatására javítják a szöveget. Bár nem eléggé! Ugyanis a raktárkoncert fogalma, sőt annak feltalálása sem takar egy online sugárzott koncertélményt! Tegyük fel, hogy a fogalmak takarnak valamit, de élményt biztosan nem. Főleg a fogalmak feltalálása nem takarja az élményt. Amúgy lehet online sugározni? Talán. Ám jóból is megárt a sok.
I am being lied to
2021. január 01. 10:22
És ez a mondat nem a kommentszekcióban van! Tényleg, tisztelt szerkesztők! Hol van ilyenkor az olvasószerkesztő?
I am being lied to
2021. január 01. 10:18
Egyébként az egyik megoldás a nyelvápolásra a jó szemű olvasószerkesztő volna. Akkor nem kerülhetnének a szövegbe ilyen mondatok, mint fentebb: "Mentőövet egyedül a raktárkoncertek fogalmának feltalálása volt, amely egy online sugárzott koncertélményt takar."
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!