Képmutató kereskedelmi katedrálisok

Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán

A rendszerváltozás folyamatának legradikálisabb bírálói már a kezdetektől figyelmeztettek, hogy a fegyverekkel megtámogatott ideológiai elnyomás helyett eljött a gazdasági kényszerek kora. Az akkori zeitgeist nem engedett semmiféle elhajlást a washingtoni konszenzustól vagy harmadikutas lázálmokat. A szabadpiac jelszava alatt tagadták azt, hogy a folyamat gazdasági önfeladással, szuverenitásunk részleges elvesztésével jár. A neoliberalizmus tobzódását ma fizetjük, a Spar-botrány is erről szól.

A harminc évvel ezelőtti „a tankok helyett jöttek a bankok” mondás nem szól közvetlenül a kereskedelemről és a médiáról, pedig a pénzügyek mellett ez a két ágazat ugyanolyan kulcsfontosságú közvetítő terület, amivel uralni lehet egy ország bizonyos területeit. Az eltelt években bebizonyosodott, hogy a kiskereskedelem három évtizeddel ezelőtti átengedése a nyugati tőkestruktúráknak kiszolgáltatottá tette mind a magyar fogyasztót, mind a magyar beszállítót. Olyan, évtizedek alatt kifejlesztett kereskedelmi technológiát hoztak be, amivel mind a két oldalról le tudták fölözni a hasznot, és maximalizálták a nyereségüket. Már ameddig működött az üzleti modelljük.

Profit mindenáron

A fogyasztók szemszögéből nézve a rendszerváltozás idején az látszott, hogy hozzánk is megérkeztek a kereskedelem új katedrálisai, ahol minden kapható, ráadásul a folyamatos akciózás azt az érzetet keltette, hogy a vásárlók érdekeit szolgálják azzal, hogy az árak is alacsonyabbak némely esetben. Az árubőség arra késztetett, hogy telerakjuk a kosarakat, és a néhány olcsóbb termékkel becsábított fogyasztó bele sem gondolt abba, hogy jóval többet költött, mint ha a sarki boltban vásárolt volna.

Ha csak az utóbbi éveket vesszük, a magyar infláció fő okozójának sokan az élelmiszer-­kereskedelmet tartják. Tény, hogy a piaci szereplők nem a fogyasztók érdekeit tartották szem előtt, és ebből leginkább az élelmiszer-üzletláncok profitáltak. 2021 júniusa és 2024 februárja között hivatalosan 56 százalékos volt az élelmiszer-infláció, de sok terméknél 80-90 százalékos áremelést is tapasztalhattunk. A pandémia, majd az orosz–ukrán háború nyomán jelentkező globális inflációs hullámot meglovagolva az üzletláncok bőven magasabbra árazták a termékeiket, mint amennyire indokolt volt, azaz a kapzsinfláció jelentős mértékben hozzájárult a jelentős áremelkedéshez. Látni kell, hogy amikor a kormány bevezette a hatósági árakat, az üzletláncok többsége, beleértve a Spart is, a szabályozott árucikkek kínálatát visszafogta, a helyettesítő termékeket pedig túlárazta.

Tavaly a Makronóm Blog az Árfigyelő bevezetéséig folyamatosan összehasonlította az árakat az üzletláncokban. Márciusban azt is megvizsgáltuk, hogy Komáromban a határ két oldalán miképp alakultak az árak. Megállapítottuk, hogy még 378 forint/eurós árfolyam mellett is érdemesebb volt Magyarországon bevásárolni. Érdekes módon őszre ez megfordult, és szinte minden árufélét jobban megérte Szlovákiában megvenni. Akkor már a magyar gazdaságpolitika is aktívan beszállt az infláció elleni küzdelembe, de hiába indult erősödésnek a forint, az üzletláncok úgy áraztak, mintha 420 forintba kerülne egy euró. A folyamatnak van egy újabb fordulata is: úgy tűnik, hogy az Árfigyelő és a kötelező akciózás megtette hatását, a szlovákiai oldalon azonban az élelmiszer-infláció továbbra is jelen van. Már nincs jelentős eltérés, a vizsgált huszonöt tételből csak tizenegynek volt kedvezőbb az ára Szlovákiában, érdekes módon főleg 
a zöldségeké. A húsfélék és a napi menük akár 
20 százalékkal olcsóbbak Magyarországon.

Magasabb magyar minőség

Érdemes körüljárni az üzletláncok szerepét a hazai feldolgozóipar szemszögéből is. Amikor a multik megjelentek, az élelmiszergyártókat meglepték az olyan fogalmak, mint a listázási ár vagy a kötelező akciózás intézménye. Érdekes módon az utóbbi csak most zavarja a Spart. A feldolgozók kiszolgáltatottá váltak, a gyártóknak be kellett vállalniuk a plusz­kiadásokat, ha forgalmat akartak elérni – igaz, kisebb bevételek mellett, ami inkább csak a túlélést szolgálta, nem pedig a folyamatos fejlődést. Felméréseink és 

ami feltehetően azért van, mert saját húsüzeme van, amelynek működését nem kívánja korlátozni. Azért azt is le kell szögezni, hogy a feldolgozóink jelentős lemaradásban voltak a nyugati társaikhoz képest. Fejlesztésre lett volna szükség, hogy bírják a versenyt, ám ehhez hosszú távú, stabil beszállítói szerződések kellettek volna. A külföldi üzletláncok rövid távú kontraktusaira alapozva nem lehet nagy beruházásokat elindítani.

A külföldi üzletláncok polcain a hazai gyártású termékek 2010-ben 69 százalékban voltak jelen, ez 2014-re 75 százalékra emelkedett. A folyamat azzal magyarázható, hogy a magyar fogyasztó a reálbére növekedésével elkezdte keresni a hazai termékeket, annak ellenére, hogy esetleg pár százalékkal többet kellett fizetnie értük. Tudatosította, hogy egy magyar árucikk gyakran magasabb minőséget képvisel, mint egy átlagos, nem prémium nyugati.

Ez a részarány egyáltalán nem rossz, a szlovákiai hazai termékek részaránya ekkortájt alig haladta meg a 40 százalékot, sőt az ottani Lidl polcain csak az áruk ötöde volt hazai. Tegyük hozzá, hogy Magyarországon is a Lidl forgalmazott a legkisebb részarányban hazait – 2014-ben 68 százalékot, és ez csökkent 2020-ra a legnagyobb mértékben, 56 százalékra. Persze nem érdemes Szlovákiát ezen a téren Magyarországhoz hasonlítani, hiszen szomszédunk csak a szocialista hiánygazdaságban tudta elérni vagy inkább csak kimutatni az önellátást, Magyarország pedig elvben akár 20 millió ember élelmiszer-ellátását is biztosítani tudná. A realitás viszont ma az, hogy a megtermelt élelmiszerrel 13 millió embert tudnánk ellátni.

A hazai termékek aránya 2020-ra 66 százalékra csökkent. Bár még nincs konkrét adat, az infláció fokozódásával a magyar feldolgozók további teret vesztettek a polcokon. A bizonytalanság időszakában a fogyasztók újra árérzékenyebbek lettek, a hazai versenyzőknek viszont a hatékonyabb nyugati vetélytársaikkal kell megküzdeniük. Jó hír lehet azonban, hogy 

azzal, hogy a maximális mértékre emelte az uniós forrásokhoz kapcsolt tagállami kiegészítést – igaz, ennek a hatása csak évek múlva lesz érezhető.

Tény, a tervezett élelmiszeripari fejlesztéseknek – az üzletláncok gyakorlata miatt – így is nehéz lesz áttörniük a piaci korlátokat. A kisvállalkozásoknak termékbevezetést, gyártási beruházást kellene végrehajtaniuk, és meg kellene találniuk a megfelelő piacot. Az üzletláncok viszont megkövetelik, hogy rögtön az optimális mennyiségben szállítsák az új árucikket, és nem biztos, hogy a kisvállalkozásoknak lesz ehhez megfelelő tőkéjük. Márpedig a magyar gazdaságpolitika fontos paradigmája, hogy ne csak a nagyok fejlődjenek, hanem a kicsik is, belőlük pedig lehetnek közepesek, majd nagyok, akár regionális bajnokok.

Nem véletlenül használtuk írásunk elején a multik által kialakított kereskedelmi katedrálisok kifejezést. A hasonlat azt is mutatja, hogy sokan az istentisztelet helyett vasárnaponként a nagybevásárlást választják. A két legnagyobb, a Tesco és a Lidl a Crefoport adatbázisa szerint mintegy 200-200 „katedrálist” tart fenn. Talán ezzel is magyarázható a Spar gyengébb üzleti eredménye, hiszen már 368 saját intézményt működtet, emellett 273-at franchise modellben. A társaság az összes bevétele 34,8 százalékát fordítja a mindennapi működésre, közvetlen vetélytársainál, a Lidlnél 16,3, a Tescónál pedig 26,3 százalékos ez az arány.

A hazai üzletláncok pedig a magyar vidék számára oly fontos „kápolnákat” üzemeltetik. A Coop 2300 boltot működtet, és 500 kisvállalkozóval van kapcsolatban, a CBA boltjainak a száma is majdnem 2000, és a Reál is majdnem ugyanennyi tagból álló franchise-rendszert üzemeltet. Sokatmondó az is, hogy a magyar üzletláncok 2010-ben 17, 2014-ben 11, 2020-ban pedig 12 százalékponttal több hazai árut forgalmaztak, mint a hat legnagyobb külföldi lánc átlagosan. Megjegyzendő még, hogy számításaink szerint 

Összhangban a környezeti fenntarthatósággal

A túlfogyasztásra ösztönző kereskedelem nem segíti a fenntarthatóságot. Egyes becslések szerint az EU-ban a megtermelt élelmiszer közel 40 százaléka a kukában landol – hogy a gazda szemétdombján vagy a vevő, esetleg az üzletlánc kukájában, az már nem annyira lényeges. Nem csoda, hogy a valódi fenntarthatóságért aggódók, akik elsősorban nem a szén-dioxid-kibocsátást nézik, a legközelebbi kis boltokat ajánlják, ahol nem késztetik meggondolatlan pénzköltésre az embert különféle eladási technikákkal. A legjobb, ha a vevő megtalálja a maga gazdáját, akitől közvetítő nélkül tud vásárolni; a lényeg, hogy az ellátási lánc minél rövidebb legyen, minél kevesebb szereplő nyerészkedjen rajta – nem véletlen, hogy azt ajánlják, lehetőleg 50 kilométeres körzeten belül megtermelt élelmiszert vásároljunk, hiszen így nemcsak a szállítási költség, hanem a kibocsátás is kisebb.

Amikor pedig a minőségről van szó, javasoljuk, hogy inkább legyen mindenki egy kicsit patrióta, pár forintért ne károsítsa az egészségét, a fenntartható környezetet, illetve a hazai gazdaságot. Amúgy sem logikus, hogy például a tej a régiónkból kiutazik Nyugatra, hogy onnan átlagos minőségű joghurtként vagy sajtként jöjjön vissza.

A szerző a Makronóm Intézet elemzője