Ezeréves az a vicc, amely szerint a frissen pokolba kerülő delikvens megdöbben azon, hogy az örök kárhozatban nem azt tapasztalja, amivel az ördög odacsábította, és utóbbi azt mondja neki: ja, az a demó-verzió volt (vagy másik változatban a kampány, az örök kárhozat meg a kormányzás). Valahogy így állunk a liberalizmussal is.
A szűk pártpolitikai mezőben ugyan gellert kapott a liberalizmus, mert a magyar választópolgár egy már kimúlt párttal azonosítja, amely megszűnésekor méltán örvendett közutálatnak.
De talán ettől elvonatkoztatva a liberalizmus nem gyűlölt ideológia, eszünkbe juthat róla a 19. századi nemzeti liberalizmus, a magyar reformkor, a forradalom és szabadságharc stb.
Ha mai változatáért nem is rajongunk, lelki szemeink előtt megjelenik egy hajdanvolt liberális ideális képmása, aki nyitott szellemű, bátor, esetleg még nemzeti is (korábban tényleg akadtak ilyenek, sőt: egy időben szinte csak ilyenek akadtak).
A liberalizmus demó-verziója a felszabadítás: a létező korlátok lebontását, eltörlését, megszüntetését ígéri, és ezzel együtt egy szabadabb életet, nagyobb autonómiát, önrendelkezést, a választás szabadságát stb. A létező korlátok önkényesek, ezért minden esetleges korlátot (racionálisan) igazolni kell, vagy azokban meg kell mindenkinek egyeznie. Főszabály szerint (ezt azok is kívülről fújják, akik nem akarják) bárki szabadon tehet bármit, amíg a másik ugyanilyen jellegű szabadságát nem sérti. Nincs egyszerűbb, szebb, vonzóbb alapelv.
A gyakorlatban nem ezt látjuk. A liberalizmus története a gyakorlati politikában a korlátozások története.
Amíg az utópia meggyőző erővel bírt, addig az egyenlőség, a felszabadítás, az értelem, a haladás és egyéb ügyek miatt kellett keretek közé szorítani a szabadságot, olykor erőteljesebb korlátozások bevezetésével, mint amelyek a „felszabadítás“ előtt léteztek; manapság pedig az apokalipszis elkerülése érdekében kell ilyen korlátokat bevezetni, hiszen a folytonosan újrafogalmazott, reformált utópia végelgyengülésben kimúlni látszik: a klímakatasztrófa, a COVID, vagy a „populizmus“, esetleg a „gyűlöletbeszéd“ miatt kell korlátozni az egyéneket, a szólásszabadságot, vagy akár magát a választói akaratot is. (Természetesen felvethető, hogy nem csak liberális rezsimek hajoltak meg – többé vagy kevésbé – a nemzetközi gyógyszeripari lobbi és a liberális média azon óhajai előtt, hogy mindenkit zárjunk be és ültessünk monitor elé, ám ettől még a legabszurdabb korlátozások legelvetemültebb követelői kivétel nélkül haladárok voltak.)